Befektetés

Életem tragédiája.

Önállótlan vagyok, félek, rettegek. Görcsölök, ha csak arra gondolok, hogy egyedül kell megtennem valamit. Még ha az a valami annyit jelent csak, hogy sétálok egyet a parkban.

Voltak időszakok az életemben, amikor képes voltam legyőzni ezt a fajta rettegést. Újra olyan szeretnék lenni, újra az az ember akarok lenni, aki a fejébe vesz valamit, és megcsinálja. Emlékszem még, milyen jó az az érzés - az érzés, miután megtettem valamit, amire korábban azt hittem, nem vagyok képes.

Nálam ezek egészen kis dolgok tudnak lenni. Például elintézni egy hivatalos ügyet - két év után átvenni az államvizsga igazolásomat vagy jelentkezni egy szemészeti alkalmassági vizsgálatra ÉS el is menni rá.

Most pedig úgy érzem, hogy semmi olyanra nem vagyok képes, amihez ki kell tenni a lábamat a házból, ráadásul egyedül. Két saroknyira van egy irtó szép park, pici tóval, kacsákkal, cuki kis fahiddal, én pedig nem vagyok képes felöltözni, és kimenni levegőzni.

Sőt, a kertbe se vagyok képes kimenni, pedig ott aztán tényleg senki nem láthat. Hiába vettem virágmagot meg pici kézi ásót, hogy majd kertészkedem a szabadnapomon.

Egész nap a házban lézengtem, unalmamban elmentem zuhanyozni, hajat mosni, sütöttem palacsintát - borzalmasan szar ize van a mogyoró tej miatt, ilyen pocsék palacsintát életemben nem ettem, még a lekvár vagy a kakaópor se segitett rajta.

És még a kibaszott hosszú i is hiányzik.

Tanfolyamokat néztem naphosszat. 

Az az igazság, hogy kisebb-nagyobb megszakitásokkal, de mindig is mások kénye-kedve szerint éltem és döntöttem a sorsomról. A gimiben kitaláltam, hogy pszichológiát fogok tanulni, de az akkori nagy szerelmem - aki azóta szóba se áll velem, mert egy balfaszként viselkedtem vele - hülyeségnek tartotta, és ehelyett inkább másik szakra jelentkeztem. (amit aztán két hét után ott hagytam .... :D)

Szóval elkezdtem pszichológiás könyvek után kutatni, elolvastam Csernustól a Nőt (a "csajsziknak" szóló változatot, mivel nem éreztem magam felnőtt nőnek, amikor megvettem. sőt most se.), letöltöttem egy pár pdf-et is nagy lelkesedésemben, amiket azóta se nyitottam ki.

Újra meg újra felnézek a felvi.hu-ra, hogy megnézzem, mennyibe kerülne levelezőn, és újra meg újra rá is jövök, hogy egyrészt rohadt drága, másrészt öreg vagyok már hozzá.

Aztán a másik hatalmas tervem, hogy megtanulok programozni, igy ma ilyen tanfolyamokat néztem. Otthoniakat is, online-okat is, magyarul, angolul mindenhogy. Találtam is tök jó lehetőségeket, de itt is megtorpantam, amikor az árához jutottam.

Pedig sosem álltam még olyan jól anyagilag, mint amióta itt kint élek.

Viszont nem merek belefektetni MAGAMBA. Ez pedig egy ördögi kör, mert amikor csak megnézek egy tanfolyamot vagy bármi mást, ami úgy gondolom, a fejlődésemet szolgálná, és visszalépek, mert túl drágának találom, akkor megrendül a magamba vetett bizalmam. Minden egyes alkalommal kétségbeesek, hogy hiába fizetnék ki egy tanfolyamra 100 ezret, nem lenne meg a motivációm, hogy végigcsináljam. 

Hiszen akkor sem volt meg, amikor befizettem magam francia tanfolyamra (egyetlen alkalommal mentem el, és soha többet), vagy olaszra (erre lehet, hogy négyszer is elmentem....), vagy amikor vettem egy bónuszt valami arckezelésre, amire aztán sosem jelentkeztem be.

Erről jut eszembe, vettem egy 4 alkalmas jógabérletet ma 3 ezerért, hogy majd amikor májusban hazalátogatok Pestre, elmenjek. Hahaha. 

Na igen, be kellene bizonyitanom, hogy megéri belefektetni magamba. Hiszen ha már én se hiszem el, hogy megéri, akkor hogy várhatom másoktól ugyanezt? 

Ráadásul racionálisan magamat okolom érte, érzelmileg viszont a barátomat illetve a kapcsolatunkat. Ugyanis emlékszem, hogy akkoriban voltam a legönállóbb, legkezdeményezőbb és legaktivabb amikor nem volt senkim. Amikor csak magammal foglalkoztam, amikor nem őrlődtem azon, hogy hogyan támogassam őt és a terveit, miközben saját magammal se vagyok rendben, saját magamat se támogatom.

Úgy érzem az elmúlt három év életem legunalmasabb időszaka volt. A legkevésbé fejlődtem. Úgy érzem, hogy beleragadtam egy nagy adag ragacsos takonyba, ami egyre csak nő, és egyre jobban körülvesz és elnyel. Én pedig tudom ezt, látom magam körül, és néha kapálózok, próbálok kiszabadulni - főleg, amikor egyedül látom benne magam -, aztán végül csak még mélyebbre kerülök, bele a sűrűjébe. 

Ki akarok szállni a takonyból. 

Nem akarok Angliában élni, sőt Magyarországon, Pesten akarok élni. De nem akarok anyagi bizonytalanságot és családi függőséget sem. Márpedig ha most hazamennék, akkor hazaköltöznék a családomhoz. Ott pedig megőrülnék. Az egy másik fajta takony lenne.