Lakás dilemma - albi vagy venni

Eddig meglepően jól haladok a pénzfélretevéssel.

Augusztusban nyitottam egy megtakarítási számlát, és megszüntettem két devizaszámlámat (mivel 6 éve egyiken se történt nagyjából semmilyen mozgás, és nem is volt rajtuk sok pénz...)

A szeptemberre megfogadott 20 ezer ft már meg is volt (direkt előre beállítottam, hogy fizunapon megtörténjen az utalás, nehogy meggondoljam magam :D ).

A következő alkalommal kapok egy kisebb bónuszt a munkahelyemen, mert szorgos kislány voltam - azt egyenesen a megtakarítások közé teszem, plusz még a "szokásos" októberi utalást is odateszem.

A cél egyébként az, hogy legyen elég pénzem, hogy biztonságosan el tudjak költözni itthonról. 

Azt nem hiszem, hogy megkapom a házun után járó pár milliót a következő pár hónapban és fogok tudni venni saját lakást, de egy albérlet bele kell, hogy férjen.

Hatalmas dilemma van bennem ezzel kapcsolatban. Egyrészről óriási pénzkidobásnak tartom és ezért sem költöztem eddig albérletbe (akkor sem, amikor lett volna rá kisujjból pénzem). Másrészről pedig amióta hazaköltöztem Angliából, küzdök az érzéssel, hogy itt vagyok lassan 30 évesen, és még mindig (már megint) a szüleimmel a tesóimmal lakom. Önálló életet szeretnék, ahol nem kell mindig beszámolnom arról, hogy mikor mit, miért és kivel csinálok, hanem csak megyek és megteszem, amihez kedvem szottyan.

Sokat javult ez a dolog az utóbbi években, mégis tudatalatt ott van bennem a görcsösség emiatt.

Persze, megvan a jó oldala az otthonélésnek, ezt mind tudjuk: anya mos-főz-takarít-vasal, megeteti a kutyáimat, amikor máshol töltöm az éjszakát, sőt akkor is, amikor már késésben vagyok és nincs rá időm reggel. 

Az a fura, hogy én szeretném magamnak csinálni ezeket a dolgokat, de így, hogy ő mindig mindent megcsinál, nincs meg a motivációm sem. 

Azért lenne jó, ha saját lakást tudnék venni, mert akkor gond nélkül vihetném a kutyáimat is. Valljuk be, nehéz olyan albérletet találni, ami egyrészt belefér a 110 + rezsis költségkeretembe, 35nm+, ideális esetben legalább másfél szobás (erről le tudok mondani :D), közel van a munkahelyemhez és kutyát is lehet vinni, mitöbb, kettőt is.

Tulajdonképpen esélytelen :) 

Lakást találtam 20 alatt, ami elfogadható és beleférne, de amíg nem fizetik ki a részem, addig ez is csak egy vágyálom. (pont ugyanannyi lenne a törlesztőm, mint amennyit albira szánok..)

Igazából az a tervem, hogy novemberig gyűjtögetek, és ezzel arra is időt adok, hogy bátyám végre elmenjen hitelt intézni. Szegény borzasztó sokat dolgozik, megértem, hogy nincs kedve és ideje ezzel foglalkozni. Viszont már egy éve erre várok, és kezdek türelmetlen lenni. Ha novemberig nem megy el, akkor albiba fogok költözni. Számomra már tarthatatlan ez az álllapot.

Valójában velem van a baj. Én nem tudok kiszakadni a saját korlátaimból. Én nem tudok szabad lenni a jelenlegi helyzetemben. Másoktól teszem függővé az életem, és ezt nem tudom elengedni. Azt érzem, hogy ez csak akkor fog működni, ha egy kicsit egyedül élek, egyedül vagyok, egyedül felelek magamért.

A barátom is az idegeimre megy az utóbbi időben a töketlenségével. Hiába beszélünk több mint egy éve arról, hogy összeköltözünk, semmilyen érdemi lépés nem történt a részéről. Én pedig mostanra belefáradtam, hogy győzködöm. Ha nem akar kibújni az anyukája szoknyája alól, akkor maradjon ott. Én menni akarok, úgyhogy megyek is. Imádom, hogy ezen meg megsértődik.