Ne érd be a szarral

Nem is tudom, hány éve nem írtam. Ahogy visszaolvastam az utóbbi bejegyzéseimet, rá kellett jönnöm, hogy ez a stílusomon is meglátszik. Sokkal tárgyilagosabb vagyok, épp csak felsorolom, hogy mi minden történt velem, de semmi leírás, semmi érzésekről való elmélkedés… A csapongás megvan, de nem megyek bele semmibe mélyebben. Mintha egy listát írnék, hogy ez meg az történt velem, jobb esetben hozzáfűzöm, hogy az milyen érzést váltott ki belőlem, aztán már jön is a következő napirendi pont.

Azt hiszem, ez azért lehet részben, mert amikor oda jutok, hogy végre írok ide, már nincsenek meg bennem azok az érzések, amiket az adott történés kiváltott.

Amikor kirúgtak, nagyon csalódott voltam. Az első pár percben közömbösen fogadtam a hírt, emlékszem, higgadtan végignéztem a legkevésbé sem kedvelt főnökeimen, az alig-ismert HR-esen, és annyit mondtam, hogy oké, mi a következő lépés? Érzelemmentes volt a hangom, én is üres voltam. Előtte, mielőtt még valóban tudtam volna, hogy mi következik, hatalmas gyomorgörcsöm volt, remegve mentem át a HR-re a másik épületbe. Tényleg hallottam, ahogyan kalapál a szívem. Ijesztő volt.

Aztán jött a sokk, a közömbösség. Amikor pedig le kellett adnom a holmimat, megint a remegés, az idegesség. Vissza kellett mennem még a HR-re, miután leadtam a holmimat, pedig már nagyon mentem volna haza, nem akartam több időt ott tölteni, azon a megvetett helyen. Tudjátok, amikor nap mint nap olyan emberek közé vagytok bezárva, akiknek abból áll az élete, hogy lehúzzák a másikat, miközben magukat a másik oldalába könyökölve, agyonnyomva próbálják előrébb tornászni… na olyankor az ember fellélegzik, ha azt mondják neki, hogy szabadon távozhat.

Ki akartam tartani, nem feladni az első nehézségnél, de minden nap eszembe jutott, hogy hagyni kéne a fenébe, másik munkát keresni. Aztán meggyőztem magam, hogy nem az emberek miatt mentem oda, hanem a munkakör érdekelt, és amúgy is csak egy évről volt szó, azt kibírom.

De szerencsére újra bebizonyosodott, hogy ha valahol nincs helyem, akkor az élet tesz róla, hogy ne legyek ott.

Hála az égnek! Köszönöm!

Múlt hétfőn kezdtem az új helyen. Az utolsó rossz tapasztalat miatt elég kedveszegetten vágtam neki, de mielőtt beléptem volna azon a bizonyos ajtón, megálltam egy pillanatra.

Átgondoltam, mit fogok másként csinálni. Hiába vagyok alapvetően nyitott és barátságos (és marha jó fej), könnyen átveszem a környezetem hangulatát, és még az előző munkahely atmoszférája lengett körül. Még morcos voltam, csalódott és kiszipolyozott. Ezt nem engedhettem, hogy eluralkodjon rajtam, nem engedhettem, hogy ez legyen rólam az első benyomás. Úgyhogy mielőtt beléptem volna, emlékeztettem magam, hogy ki vagyok én, milyen vagyok – milyen nyitott, milyen hóbortos és vicces, milyen közvetlen.

Képzeljétek, mindenki ilyen ezen a helyen.

Az első pillanattól fogva mindenki nyit felém, itt nem voltam elveszett kis bárányka, mert valaki mindig jött és megkérdezte, hogy segíthet-e, körbevihet-e, megmutathatja-e, meghívhat-e. Én ezt gondolom normálisnak, és nagyon hálás vagyok érte, hogy úgy tűnik, olyan emberek vesznek körül, akik szintén így gondolkoznak.

Merjetek lépni, ha nem érzitek jól magatokat valahol, valamilyen helyzetben. Egy ideig lehet kitartani, erőt venni magunkon, lenyelni a békát és tűrni, de ha tényleg nem ott van a helyünk, addig jönnek az újabb és újabb pofonok, amíg nem lépünk. Amíg nem késztetnek minket arra, hogy távozzunk és másba vágjuk a fejszénket.

A legnagyobb vicc az egészben, hogy egymás mellett van ez a két cég, amiről most beszéltem. Így minden nap találkozom a volt munkatársaim közül párral, amikor kimegyek ebédelni, és mindig meg vannak lepődve, hogy látnak – ráadásul nyilvánvalóan egy új munkahely színeiben.