Dilemma
Annyira ideges vagyok.
Illetve újra meg újra felhergelem magam egy visszatérő problémámon. Ami nyilván azért visszatérő, mert eddig nem találtam meg rá a megfelelő megoldást, pedig tényleg próbálkozom.
Szóval, van a barátom. Minden szép és jó, egyetlen pici dolgot leszámítva.
Az alap konfliktusforrás az, hogy mindketten otthon élünk a szüleinkkel. Ez, elismerem, két 30 éves felnőttnél már alapból probléma, de részemről feldolgozás alatt áll, úgyhogy ezzel most ilyen szempontból nem foglalkozom.
Náluk több szempontból jobb:
- csak a szülei vannak ott (nálunk anya, húgom+pasija, és alkalmanként a bátyám+barátnője)
- nagyobb a tér (bár kevesebben vannak, a ház kétszerakkora és a szobák is jó messze vannak egymástól)
- közelebb van a belvároshoz / munkahelyemhez
Így aztán kialakult a szokás, hogy én járok át hozzá.
Ez is rendben van, logikus, hogy így van.
Ami nincs rendben és én basztam el, az az, hogy sokszor akár éjszaka is átmentem, amikor szívem szerint már csak a másik oldalamra akartam volna fordulni álmomban.
Valamint az sincs rendben, hogy amikor kéthavonta egyszer adódik egy olyan helyzet, hogy nem tudok átmenni pl. egy héten át (mert senki nincs otthon rajtam kívül, az állatok meg nem önellátók), akkor hiába hívom, nem jön át.
Ha nagyon sarkítani akarom, nem is találkozunk ilyenkor. (Más munkaidőben dolgozunk, kb 2 órás csúszás van közöttünk, és nekem általában a város másik felén van programom munka után, pl edzeni megyek, és olyankor már tökre nincs kedvem meg erőm visszamászni a belvárosba)
Eddig kb négyszer fordult elő ez a probléma (szóval tényleg kéthavonta kerül elő, mert most vagyunk együtt 7 hónapja...)
A valódi oka pedig szerintem az, hogy ő iszonyatosan lusta és kényelmes, és neki ez erőfeszítés, hogy átjöjjön. (összeszedje a cuccát az ottalváshoz és a másnapi munkábamenetelhez, odavezessen. Maga a helyzet, hogy ott van a családom).
Bár valójában max egy emberrel vagyunk többen, csak ugye szűkösebb a tér. Lehet, hogy nekem alacsony a mérce, de azért ez szerintem egy vállalható dolog két havonta egy éjszakára azért cserébe, hogy együtt lehessünk egy éjszakát egy héten, ha már én nem tudok menni.
Minden próbálkozásomnak volt azért tanulsága:
- nem lehet impovizatívan invitálni, minimum három nappal előre be kell jelentenem az eseményt (hiszen rá kell készülnie, testileg-lelkileg)
- ha előtte-utána épp elutazunk együtt valahova, akkor biztos, hogy nem, mert "úgyis csak együtt leszünk pár napot"
- ha nincs otthon senki, akkor azért nem, mert akkor semmi értelme, hiszen náluk kényelmesebb (ergo így nem tud a családommal barátkozni)
- ha otthon van több mint egy ember rajtunk kívül, akkor azért nem, mert zsúfoltan vagyunk
- ha ezek után szarkasztikus megjegyzéseket teszek a fentiekkel kapcsolatban, akkor hisztis vagyok
A legutóbbi "próbálkozás" valójában már az első pontnál elbukott, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, mert bizonyos paraméterek különböztek.
Nem ott aludni hívtam, csak kedves akartam lenni.
Az egész azzal kezdődött, hogy előző nap megbeszéltük, hogy megpróbál előbb elkéredzkedni a munkahelyéről (amúgy általában 6-ig van), hiszen én fél ötig vagyok, hogy találkozhassunk és elmenjünk vásárolni (neki kellett valami), és esetleg elmenjünk squasholni (ezt is ő szeretné jobban).
A Napon eltelt a délelőtt anélkül, hogy beszéltünk volna, de hát tapasztalt csirkeként tudom, hogy milyen elfoglalt a melóban, nincs ideje írogatni. Nem is zargattam.
Aztán negyed kettő körül ráírtam, hogy mégis mi a terv akkor - gondoltam, ha 3-kor le akar lépni, negyed kettőre már tudni fogja, hogy végül is elengedik-e vagy sem. Visszaírt, hogy "nem tudom. bocs, meeting", és nem beszéltünk többet.
Negyed ötkor írtam neki újra, hogy nemsokára végzek, és beugrom a boltba.
Negyed hatkor írt, hogy "bocs, még nagyban melóban".
Válaszoltam, hogy oké, én most szállok fel a metróra, akkor hazamegyek. Tényszerűen, tényleg, nem volt bennem semmi harag vagy sértődöttség, dolgozzon csak, keresse a pénzt, tök jó.
Azután kezdett el felmenni bennem a pumpa, hogy nekiállt rám hárítani. Ettől mindig elpattan az agyam.
"hát az a baj h ha már úton vagy, tényleg nem érek oda"
Ja, az tényleg baj.
Kérdezte, hogy squasholni megyünk-e (Budára, ami nekem otthonról 1 óra, a melóból meg mondjuk fél), utólag fogalmam sincs, hogy mit gondolt ekkor (negyed 6), hogy mikor fogunk menni, miközben ő 7-kor végzett (addigra meg már rég otthon voltam).
Mondtam, hogy nekem a kocsiban van a cuccom TALÁN (nem voltam benne biztos :D), onnan még 1, visszametrózom a deákra és onnan megyünk együtt 2, eljön értem a kocsimhoz, és megyünk együtt.
Erre írta, hogy akkor vásárolunk, de minimum 45 perc, amíg a kocsimhoz tud érni (ez valid, marha nagy dugók vannak), HA el tud most indulni (mint mondtam, nem tudott volna, mert hétig bent volt), és hogy addig én biztos megbolondulok (ő is kezd megismerni ;) ).
Ekkor jött egy kis szarkazmus tőlem arra vonatkozóan, hogy milyen remek lett volna, ha napközben van egy perce megírni, hogy nem tud előbb végezni - akkor nem idegesítem fel magam ezen az egész teketóriázáson, nem ráérősködöm a boltokban, hanem gyorsan, céltudatosan bevásárolok és megyek szépen haza intézni a dolgaimat (ezt már csak magamban).
Aztán eltelt 20 perc, én épp a Müllerben bolyongtam illetve már beálltam a 100 méteres sorba, amikor írtam neki, hogy még mindig a kocsim felé vagyok, és nem indult-e el, mert kb 20 percet még ott leszek (szóval hajlandó lettem volna várni rá, amíg odaér, ha már elindult). Írta, hogy nem, majd egy fél órával később megkérdezte, hogy úton vagyok-e már haza (negyed 7).
Épp tankoltam.
Megkérdeztem, miért érdekli, merre vagyok, mire mondta, hogy szeretne látni.
Mondtam neki, hogy amúgy megtaláltam a squash cuccom a kocsiban - de ezt már inkább csak megjegyzésként, nem célzásként, hogy akkor menjünk. Meg is írtam neki, hogy Budára tökre nincs kedvem már visszavezetni meg aztán újra haza. Mondta, hogy akkor nézzek valamit a környékünkön. El is kezdtem nézelődni, de közben azért eszembe jutott, hogy megkérdezem, ő merre van - hát még mindig a Deákon a munkahelyén. Tehát ha még találok is valamit a környéken, legalább 45 perc, amíg odaér...
Ekkor jött az ötlet, hogy áthívom, hiszen 1, úgyis annyira szeretne látni 2, én már végeztem, félúton voltam hazafelé 3, a tököm kivan a várakozással 4, egyszerűbb, ha ő igazodik hozzám, aki egy fix helyen van fix ideig, mint én hozzá, aki ugyan egy fix helyen van, de ki tudja meddig....
Na, akkor írta, hogy nem t udja, még meetingel és eltűnt.
Én meg elindultam haza a picsába, akkor már tényleg idegesen.
Hétkor már nagyban takarítottam otthon (levezetendő a feszkót :D ), amikor hívott a kocsiból, hogy most indult el, és hogy ezt a mait offoljuk. Persze, mondtam, hogy rendben. Ő meg elkezdte magyarázni, hogy amúgy se lett volna jó most elkezdeni sportolni, mert elutazik egy hétre, és hogy majd inkább utána kialakítja a rendszert meg minden... én csak ühümmöztem a monológ alatt. Aztán mondta, hogy milyen kár, hogy nem tudtunk találkozni, pedig ő annyira akart volna látni, de hát én nem vártam meg (.........). Mondom, na hát akkor miért nem ugrasz be egy kicsit? Húzta a száját, hogy hááát, ki van otthon nálatok? (húgom és a barátja, anya elutazott). Hú, hogy hát az jó sok. Mondom, ja, épp annyian, mint amennyien nálatok vagytok... aztán mondott még valamit, amire nem emlékszem, de azt válaszoltam rá, hogy pont ugyanannyi erőfeszítésébe telne neki átjönni, mint nekem odamenni.
Végül is mondta, hogy nem jön, mert dolgozni akar otthonról, mert másnap este próbája lesz, aztán meg én alszom ott, utána meg megyünk Prágába. Mostanra már azon agyalok, h nem is megyek át, jöjjön csak el értem reggel, aztán megyünk úgy a vonathoz.
úőpoilukjztdxcfvzikbnhjmkpú
Összefoglalva, a problémám az, hogy nem érzem egyensúlyban a kapcsolatunkat. Tök cuki tőle, hogy amikor ott alszom, akkor minden nap felkel korábban miattam, tényleg.
De ez, hogy csak akkor találkozunk, ha én átmegyek... ha én hozzá igazítom az életemet. Ez tarthatatlan.
Szóval most nem tudom mit csináljak. Mert szívem szerint azt mondanám, hogy oké, akkor én sem alszom nála, nekem az nem kényelmes, h átjárkálok hozzá és kétszerannyit költök benzinre, mint indokolt lenne. Arról nem is beszélve, hogy merő agyfaszt kapok ettől a kétlakiságtól. Nekem ez nem jó így.
Viszont akkor meg én lennék a sértődött, a hisztis.
aűfújgőnho kbWŰ
Őj÷lárűh,er
Tényleg nem tudom.
Illetve újra meg újra felhergelem magam egy visszatérő problémámon. Ami nyilván azért visszatérő, mert eddig nem találtam meg rá a megfelelő megoldást, pedig tényleg próbálkozom.
Szóval, van a barátom. Minden szép és jó, egyetlen pici dolgot leszámítva.
Az alap konfliktusforrás az, hogy mindketten otthon élünk a szüleinkkel. Ez, elismerem, két 30 éves felnőttnél már alapból probléma, de részemről feldolgozás alatt áll, úgyhogy ezzel most ilyen szempontból nem foglalkozom.
Náluk több szempontból jobb:
- csak a szülei vannak ott (nálunk anya, húgom+pasija, és alkalmanként a bátyám+barátnője)
- nagyobb a tér (bár kevesebben vannak, a ház kétszerakkora és a szobák is jó messze vannak egymástól)
- közelebb van a belvároshoz / munkahelyemhez
Így aztán kialakult a szokás, hogy én járok át hozzá.
Ez is rendben van, logikus, hogy így van.
Ami nincs rendben és én basztam el, az az, hogy sokszor akár éjszaka is átmentem, amikor szívem szerint már csak a másik oldalamra akartam volna fordulni álmomban.
Valamint az sincs rendben, hogy amikor kéthavonta egyszer adódik egy olyan helyzet, hogy nem tudok átmenni pl. egy héten át (mert senki nincs otthon rajtam kívül, az állatok meg nem önellátók), akkor hiába hívom, nem jön át.
Ha nagyon sarkítani akarom, nem is találkozunk ilyenkor. (Más munkaidőben dolgozunk, kb 2 órás csúszás van közöttünk, és nekem általában a város másik felén van programom munka után, pl edzeni megyek, és olyankor már tökre nincs kedvem meg erőm visszamászni a belvárosba)
Eddig kb négyszer fordult elő ez a probléma (szóval tényleg kéthavonta kerül elő, mert most vagyunk együtt 7 hónapja...)
A valódi oka pedig szerintem az, hogy ő iszonyatosan lusta és kényelmes, és neki ez erőfeszítés, hogy átjöjjön. (összeszedje a cuccát az ottalváshoz és a másnapi munkábamenetelhez, odavezessen. Maga a helyzet, hogy ott van a családom).
Bár valójában max egy emberrel vagyunk többen, csak ugye szűkösebb a tér. Lehet, hogy nekem alacsony a mérce, de azért ez szerintem egy vállalható dolog két havonta egy éjszakára azért cserébe, hogy együtt lehessünk egy éjszakát egy héten, ha már én nem tudok menni.
Minden próbálkozásomnak volt azért tanulsága:
- nem lehet impovizatívan invitálni, minimum három nappal előre be kell jelentenem az eseményt (hiszen rá kell készülnie, testileg-lelkileg)
- ha előtte-utána épp elutazunk együtt valahova, akkor biztos, hogy nem, mert "úgyis csak együtt leszünk pár napot"
- ha nincs otthon senki, akkor azért nem, mert akkor semmi értelme, hiszen náluk kényelmesebb (ergo így nem tud a családommal barátkozni)
- ha otthon van több mint egy ember rajtunk kívül, akkor azért nem, mert zsúfoltan vagyunk
- ha ezek után szarkasztikus megjegyzéseket teszek a fentiekkel kapcsolatban, akkor hisztis vagyok
A legutóbbi "próbálkozás" valójában már az első pontnál elbukott, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, mert bizonyos paraméterek különböztek.
Nem ott aludni hívtam, csak kedves akartam lenni.
Az egész azzal kezdődött, hogy előző nap megbeszéltük, hogy megpróbál előbb elkéredzkedni a munkahelyéről (amúgy általában 6-ig van), hiszen én fél ötig vagyok, hogy találkozhassunk és elmenjünk vásárolni (neki kellett valami), és esetleg elmenjünk squasholni (ezt is ő szeretné jobban).
A Napon eltelt a délelőtt anélkül, hogy beszéltünk volna, de hát tapasztalt csirkeként tudom, hogy milyen elfoglalt a melóban, nincs ideje írogatni. Nem is zargattam.
Aztán negyed kettő körül ráírtam, hogy mégis mi a terv akkor - gondoltam, ha 3-kor le akar lépni, negyed kettőre már tudni fogja, hogy végül is elengedik-e vagy sem. Visszaírt, hogy "nem tudom. bocs, meeting", és nem beszéltünk többet.
Negyed ötkor írtam neki újra, hogy nemsokára végzek, és beugrom a boltba.
Negyed hatkor írt, hogy "bocs, még nagyban melóban".
Válaszoltam, hogy oké, én most szállok fel a metróra, akkor hazamegyek. Tényszerűen, tényleg, nem volt bennem semmi harag vagy sértődöttség, dolgozzon csak, keresse a pénzt, tök jó.
Azután kezdett el felmenni bennem a pumpa, hogy nekiállt rám hárítani. Ettől mindig elpattan az agyam.
"hát az a baj h ha már úton vagy, tényleg nem érek oda"
Ja, az tényleg baj.
Kérdezte, hogy squasholni megyünk-e (Budára, ami nekem otthonról 1 óra, a melóból meg mondjuk fél), utólag fogalmam sincs, hogy mit gondolt ekkor (negyed 6), hogy mikor fogunk menni, miközben ő 7-kor végzett (addigra meg már rég otthon voltam).
Mondtam, hogy nekem a kocsiban van a cuccom TALÁN (nem voltam benne biztos :D), onnan még 1, visszametrózom a deákra és onnan megyünk együtt 2, eljön értem a kocsimhoz, és megyünk együtt.
Erre írta, hogy akkor vásárolunk, de minimum 45 perc, amíg a kocsimhoz tud érni (ez valid, marha nagy dugók vannak), HA el tud most indulni (mint mondtam, nem tudott volna, mert hétig bent volt), és hogy addig én biztos megbolondulok (ő is kezd megismerni ;) ).
Ekkor jött egy kis szarkazmus tőlem arra vonatkozóan, hogy milyen remek lett volna, ha napközben van egy perce megírni, hogy nem tud előbb végezni - akkor nem idegesítem fel magam ezen az egész teketóriázáson, nem ráérősködöm a boltokban, hanem gyorsan, céltudatosan bevásárolok és megyek szépen haza intézni a dolgaimat (ezt már csak magamban).
Aztán eltelt 20 perc, én épp a Müllerben bolyongtam illetve már beálltam a 100 méteres sorba, amikor írtam neki, hogy még mindig a kocsim felé vagyok, és nem indult-e el, mert kb 20 percet még ott leszek (szóval hajlandó lettem volna várni rá, amíg odaér, ha már elindult). Írta, hogy nem, majd egy fél órával később megkérdezte, hogy úton vagyok-e már haza (negyed 7).
Épp tankoltam.
Megkérdeztem, miért érdekli, merre vagyok, mire mondta, hogy szeretne látni.
Mondtam neki, hogy amúgy megtaláltam a squash cuccom a kocsiban - de ezt már inkább csak megjegyzésként, nem célzásként, hogy akkor menjünk. Meg is írtam neki, hogy Budára tökre nincs kedvem már visszavezetni meg aztán újra haza. Mondta, hogy akkor nézzek valamit a környékünkön. El is kezdtem nézelődni, de közben azért eszembe jutott, hogy megkérdezem, ő merre van - hát még mindig a Deákon a munkahelyén. Tehát ha még találok is valamit a környéken, legalább 45 perc, amíg odaér...
Ekkor jött az ötlet, hogy áthívom, hiszen 1, úgyis annyira szeretne látni 2, én már végeztem, félúton voltam hazafelé 3, a tököm kivan a várakozással 4, egyszerűbb, ha ő igazodik hozzám, aki egy fix helyen van fix ideig, mint én hozzá, aki ugyan egy fix helyen van, de ki tudja meddig....
Na, akkor írta, hogy nem t udja, még meetingel és eltűnt.
Én meg elindultam haza a picsába, akkor már tényleg idegesen.
Hétkor már nagyban takarítottam otthon (levezetendő a feszkót :D ), amikor hívott a kocsiból, hogy most indult el, és hogy ezt a mait offoljuk. Persze, mondtam, hogy rendben. Ő meg elkezdte magyarázni, hogy amúgy se lett volna jó most elkezdeni sportolni, mert elutazik egy hétre, és hogy majd inkább utána kialakítja a rendszert meg minden... én csak ühümmöztem a monológ alatt. Aztán mondta, hogy milyen kár, hogy nem tudtunk találkozni, pedig ő annyira akart volna látni, de hát én nem vártam meg (.........). Mondom, na hát akkor miért nem ugrasz be egy kicsit? Húzta a száját, hogy hááát, ki van otthon nálatok? (húgom és a barátja, anya elutazott). Hú, hogy hát az jó sok. Mondom, ja, épp annyian, mint amennyien nálatok vagytok... aztán mondott még valamit, amire nem emlékszem, de azt válaszoltam rá, hogy pont ugyanannyi erőfeszítésébe telne neki átjönni, mint nekem odamenni.
Végül is mondta, hogy nem jön, mert dolgozni akar otthonról, mert másnap este próbája lesz, aztán meg én alszom ott, utána meg megyünk Prágába. Mostanra már azon agyalok, h nem is megyek át, jöjjön csak el értem reggel, aztán megyünk úgy a vonathoz.
úőpoilukjztdxcfvzikbnhjmkpú
Összefoglalva, a problémám az, hogy nem érzem egyensúlyban a kapcsolatunkat. Tök cuki tőle, hogy amikor ott alszom, akkor minden nap felkel korábban miattam, tényleg.
De ez, hogy csak akkor találkozunk, ha én átmegyek... ha én hozzá igazítom az életemet. Ez tarthatatlan.
Szóval most nem tudom mit csináljak. Mert szívem szerint azt mondanám, hogy oké, akkor én sem alszom nála, nekem az nem kényelmes, h átjárkálok hozzá és kétszerannyit költök benzinre, mint indokolt lenne. Arról nem is beszélve, hogy merő agyfaszt kapok ettől a kétlakiságtól. Nekem ez nem jó így.
Viszont akkor meg én lennék a sértődött, a hisztis.
aűfújgőnho kbWŰ
Őj÷lárűh,er
Tényleg nem tudom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése