Számadás

Ez most nem az év végi összegzés és évértékelés, inkább amolyan "közeledek a 30-hoz, mi lesz velem" fajta.

Az utóbbi hónapokban nagyon szeszélyes és változékony hangulatban vagyok. Egyszer majd kicsattanok a boldogságtól, máskor pedig alig bírom összekaparni a darabjaimat, annyira szétesek és szomorú vagyok.

Azt mindenképpen kijelenthetem, hogy alapvetően minden a legnagyobb rendben van.

Amit problémának érzek, az valójában nem probléma. Azt hiszem, figyelemhiányom van nagyon hosszú ideje, méghozzá kezeletlen figyelemhiányom. Ebből pedig számos konfliktusom adódik, ami különösen a párkapcsolatomon jön ki.

A szüleim akkor váltak el, amikor 10 éves voltam. Emlékszem, mennyire megviselt néhány napig-hétig, zokogtam, könyörögtem apának, hogy ne menjen el. Fenyegettem, zsaroltam, azt mondtam, ha elmegy, akkor nem is szeret engem igazán. Kiskamaszként nem értettem még, hogy történhet ez.

Azóta sem teljesen dolgoztam fel, de akkor ott rögtön inkább elnyomtam az érzést. Emlékszem, nyár volt - talán pont ugyanez az időszak, emlékszem, hogy így, a születésnapom környékén volt a nagy beszélgetés, mert még alkudoztam is, hogy azt kérem szülinapomra-névnapomra-karácsonyra, hogy ez ne történjen meg.

Emlékszem, közeledett a szeptember, és én egyre inkább elnyomtam az érzést, és arra fókuszáltam, hogy előadjam a nagyon erős és büszke nagylányt. Igen, a nyáron elváltak a szüleim, és ezért majd mindenki sajnálni fog meg együttérzően nézni, én meg majd emelt fővel nézek le rájuk. Büszkén, hogy hát igen, elváltak, de én ezt is túléltem. 

Most felnőtt fejjel gondolok csak bele, mennyivel tragikusabb dolgok is történhettek volna. Anyáék szépen váltak el - oké, a mai napig nem állnak szóba egymással, és csak nagyon ritkán hozzák szóba, hogy kivel mi van, de nem semmizték ki egymást vagy minket. Apa sokat foglalkozott velünk utána, próbált kompenzálni, de mi folyton elutasítottuk, és mostanra csak évente egyszer-kétszer találkozunk, nagyon ritkán beszélünk (de akkor kedvesen és barátságosan). Még mindig minden alkalommal elmondja, hogy szeret és hogy számíthatok rá. (más kérdés, hogy a mindennapokban nem érezteti, de megvan az új élete és én ezt próbálom elfogadni - nyilván ezen még dolgoznom kell, hiszen most is bekönnyeztem, ahogy ezt leírtam).

Tehát azt hiszem, épp a legnehezebb időszakban (amikor kamaszodtam) lépett ki az életemből apa. Ennek tudom be, hogy "későn érő" vagyok - 17 évesen csókolóztam először és 23 voltam, amikor először lefeküdtem valakivel, akit méltónak találtam rá. Ezt most ilyen mesésen írtam le, de nem viccből vagy túlzásból, tényleg úgy kezelem a párkapcsolataimat, mintha egy kis királylány lennék, akit ki kell érdemelni; próbatételeket állítok minden hímnemű elé, aki akar tőlem valamit.

Úgy látom, hogy ez a mesevilágbeli felfogásom és a bizonytalanságom, a félelmem, hogy elhagyható vagyok, nos, ez vetül ki a figyelemhiányos viselkedésemben. Ezért drámázom néhány hetente a barátommal, és ezért visel meg, hogy ő nem úgy mutatja ki az irántam érzett szeretetét, ahogyan én vágyom rá illetve amiből én valóban azt érezném, hogy ő szeret.

Ezen dolgozom. Hogy elfogadjam, értsem és érezzem, hogy szeret, csak más módon, mint ahogyan az én kis álomvilágomban elképelem a szeretetet. 

Ott van például anya. Anya mindig mindent megtesz értem, engem helyez előre magával szemben. Ilyenek az anyukák :) 

Aztán ott vannak a barátaim. A barátaim jót akarnak nekem, és olyan megoldásokban gondolkoznak, ami egyikünknek sem rossz, sőt a jóra törekszenek. Ha valamilyen döntés számukra kisebb kényelmetlenséggel jár, de tudják, hogy nekem jólesne, és még egy bizonyos "határon belül" van, akkor bevállalják azt a kis kényelmetlenséget.

A barátomban ezt hiányolom - hogy néha bevállalja azt a kis kényelmetlenséget azért cserébe, hogy nekem örömet szerezzen. Hogy tudjam, számíthatok rá, akkor is, ha épp baromi fáradt, de nekem szükségem van rá. Ugyanezt próbálom én is megadni neki - és épp ezért esik szarul, amikor nem kapom vissza.

Ugyanakkor ő azzal fejezi ki a szeretetét, hogy egy huzamban igyekszik pótolni a kimaradt időt. Lehet, hogy esténként nem találkozunk, mert későig dolgozik, de 1-2 havonta elmegyünk egy hétvégére vagy hétre nyaralni, pihenni, wellnessezni. Vagy csak együtt töltjük a hétvégét pihenéssel, és akkor 90%-ban velem foglalkozik, rám figyel.

Máshogy működünk. Ő így tudja beosztani az idejét - nekem meg arra lenne igényem, hogy minden nap kapjak egy kicsit. Megértem, ha nem tudunk minden nap órákat beszélgetni vagy megesik, hogy egy nap nem találkozunk, mert annyi dolga van. De nagyon elszomorodom, amikor simán eltelik 2-3 nap anélkül, hogy beszélnénk, én meg csak várom, hogy na vajon keres-e. (A próbatétel ugyebár...)

Igyekszem leküzdeni ilyenkor a durcáskodásomat és a makacsságomat, és én keresni, felhívni, hogy nagyon el van tűnve, mi történt és figyelmen kívül hagyni az egómat. Hónapok óta ezt a küzdelmet folytatom magammal - hogy eldöntsem, annyiban hagyhatom-e, elfogadhatom-e, hogy ez így van, vagy hagyatkozzak a dacomra, és igenis követeljem ki, ami "jár"?

Nagyon nehéz meghatározni a határvonalat. Mi az, ami még a kapcsolatért, a másikért beáldozható, és mi az, amitől már elvesztem önmagam?

Ezt az egyensúlyt keresem. 

Újra kell definiálnom magamat.

Azt hiszem, jót tett volna a két kapcsolat között pár hónap szünet, amikor csak magammal foglalkozom.

Így sem lehetetlen, csak nehezebb megtalálnom magamat. Az elején még könnyebb volt, amíg nem voltam ennyire "overly attached". Most tudatosan emlékeztetem magam, amikor kitörne a hiszti, hogy valójában nincs semmi baj, ez része az utazásnak, és együtt majd megoldjuk. 

Más kérdés, hogy sokszor úgy érzem, csak én akarom megoldani, csak nekem jelent ez gondot. Amikor elmondom, mi bánt, akkor ugyanis meghallgat, de mindig elmondja, hogy ő ilyen és nem fog változni. Tehát még fair is, hogy leszögezi minden alkalommal, de engem mindig el is bizonytalanít, hogy tényleg, ő nem hajlandó változtatni? Akkor mégis hogyan tudjuk együtt megoldani? 

Azért nem hagytam még annyiban, mert bár ezt mondja, minden alkalommal változik valami egy kicsit. Hiába állította, hogy ő nem ilyen vagy olyan, valami mégis változik. Nem tudom, hogy tudatosan csinálja-e vagy sem, de úgy tűnik, hogy eljut az agyáig, amiket mondok és eszébe jut "éles helyzetben" is.

Ez van a párkapcsolattal - illetve az önismerettel :)

A munka a másik vesszőparipám. Egy éve vagyok ezen a helyen. Szeretem az embereket, a légkört, nagyjából a munkámmal is elvagyok. Amolyan állóvíz, de a kellemesebb fajta. Legalább végre nem unatkozom.

Pedig hát volt néhány semmittevős hónap. Augusztustól márciusig szinte semmit nem csináltam, leszámítva néhány heti helyettesítést. Aztán a március-április elég nyüzsis volt, majd megint két hónap lazaság. Most egy kicsit megint bepörgött, de csak mert helyettesítek és besegítek másoknak. A saját területemmel nagyjából heti 10 órát foglalkozom maximum.

Ezzel sincsen baj, hiszen nincs jobb ötletem. 

Valamiért nem vágok bele semmi újba. Pedig kitaláltam, hogy fordítani fogok meg angolt tanítani... de valójában azt érzem, hogy nincs meg hozzá a tudásom.

Másfelől tudom, hogy csak el kéne kezdeni, gyakorolni, és pár hónapon belül belerázódnék. 

De zavar, hogy nincs egy kuckóm, egy fix helyem, ahol azt csinálok, amit akarok.

És ezzel elérkeztem a következő sarokponthoz, ami a lakáskérdés.

Egy éve tervezzük, hogy összeköltözünk, de azóta is mindketten a családunkkal élünk. Ő venni szeretne, én már elmennék egy albérletbe is, de mindkettő annyira lehetetlennek tűnik.

Rettenetes, ahogy az ingatlanpiac alakul, én személy szerint egyre kétségbeesettebb vagyok, hogy mégis mikor és hogyan fogok elköltözni a mamahotelből - ezzel visszakanyarodva az első mondataimhoz, hogy így lassan 30 évesen már marhára nem jó így élni.

Saját otthont szeretnék, ahol úgy alakítom az életemet, ahogy én akarom. Szeretnék már családot, gyereket, de évek óta az első lépéssel szenvedek. Pedig még csak nem is keresek annyira szarul. 

Évek óta azt érzem, hogy otthontalan vagyok. Ez pedig nagyon furcsa, hiszen itt élek a házban, ahol a fél életemet töltöttem. De úgy érzem, hogy csak ez a kis szoba van, ami az enyém, ez is csak egy lyuk, és nem tehetem azt, amit akarok. Mintha börtönben lennék.

Valójában ez a saját börtönöm, én építettem az utóbbi években. Eléggé bekorlátoztam magam mostanában.

Tegnap azon gondolkoztam, hogy idén nyáron talán négyszer találkoztam összesen a barátaimmal. Mindet számba véve.

Egy rutin szerint élek, reggel meló, este haza és alvás. Nagyjából ennyi az életem 2-3 hónapja, nem is csoda, hogy depis vagyok.

Ez egy ördögi kör, mert így kimozdulni sincs kedvem. Ráadásul amióta vezetek, nem megyek el az esti ivós programokra - vagy ha nincs ivás, akkor azért nem, mert ugyan hol parkoljak a városban. Ezek megint a saját kifogásaim és problémagyártásom. 

Ma ezen változtatok. Este ünnepeljük a szülinapomat a barátaimmal :)

A héten elkezdtem újra edzeni járni, ezt is visszavezetem a napi rutinba. Talán még jógára is újra elmegyek. 

Egyébként hiába látom most baromi borúsan magam és az életem, elég sok mindent csináltam az utóbbi egy évben, amit pipálhatok a listámról. Bár se franciául, se hollandul nem tudok, és még a diplomám sincs meg... 

viszont

- tanultam programozni két hónapot;

- volt olyan hét, amikor 6-7 alkalommal edzettem és élveztem, sőt a heti átlag 3 edzés fél éven át megvolt (igaz, a súlyom az istennek nem akart csökkenni, karácsony óta 63 kg voltam... most az utóbbi két hétben viszont lement pár, ma 60,3 voltam)

- nem mondtam fel! :D (ez nagy szó, voltak nagyon nehéz időszakok, sőt még most is előfordulnak botlások, de egyelőre tényleg maradok)

- megtartottam életem leghosszabb és szigorúbb diétáját - két héten át a whole 30-at, amit újra fogok kezdeni szeptemberben. 

- elvégeztem az aviva tanfolyamot (két éve tervezem - most már elmondhatom, hogy nagyon bugyutának tartom :D)

- felújítottuk a tesóimmal anyának a szülinapjára a konyhát, az marha jó lett! 

Még az új terveimet összeírom, aztán megnyomom a közzétételt.

- szeptemberben heti 3x edzés és whole 30 étrend

- októbertől emellett heti kétszer futás este/reggel

- szeptember közepétől lakberendező tanfolyam

- év végéig kifizetem a diákhitelem (200 ezer ft-ról van szó)

- 2019 tavasszal veszek egy házat (a barátommal vagy nélküle az részletkérdés)

Ennyi. Mindig túl vállalom magam, és nem lesz a végén semmiből semmi :D 

(Bár az is igaz, hogy arányaiban a tervezett dolgok ötödét csinálom meg... szóval ha nagyobb a merítés, annak a 20%-a is több lesz :D)