Nosztalgia - reflektálás a régi énemre

A korábbi blogomat olvasgattam, és találtam benne egy bejegyzést, ami - haha :D - nagyon megfogott. Fura, hogy akkoriban milyen jól láttam magamat, az érzéseimet, a bennem végbemenő változásokat. Akkor ez volt az életem középpontjában: én magam. Megfigyelni, megérteni, hogy mi minden történt velem, és megismerni ezt az új embert. Úgy tűnik, sok minden csak átmeneti volt, amolyan ideiglenes megvilágosodás, mert már nem egészen vagyok ilyen. Lenyugodtam az elmúlt másfél év alatt, már nincs bennem a tombolási vágy - a barátom jó hatással van rám ;)

2013. április 2. kedd

egyszerűen nem tudom túltenni magam azon a sokkon, ami havonta egyszer ér a gondolkozós napjaimon - amikor újra meg újra rájövök, milyen sokat változtam.

mindig is egy visszahúzódó, gátlásos, félénk kislány voltam. elképzelhetetlennek tartottam, hogy csakúgy odamenjek valakihez. még olyasmit sem mertem megtenni, hogy zsepit kérjek a mellettem ülőtől vagy egyedül bemenjek egy boltba.

rettegtem az emberektől. attól, hogy mit gondolhatnak rólam, hogy csúnyának és bénának tartanak. hogy nem vagyok elég jó.

tudom, hogy ez nem konkrétan az amerikai kontinens vagy az ott élő emberek, de még csak nem is az ottani élményeim hatása. én döntöttem úgy, hogy többé nem érdekel - és azóta sokkal boldogabb vagyok. (oké, ha csak engem nézünk magamban, akkor igaz ez az állítás. a szerelmi életem fájdalmas hiánya vagy nemistudom minek nevezzem, sajna jócskán ront a dolgon, de némi alkohol könnyedén feledteti...:D)

ez meg a másik része. mielőtt kimentem, eljártam minden reggel dolgozni, olykor benéztem a suliba, megcsináltam a vizsgáimat, és ennyi. nem volt semmilyen társasági életem, nem jártam moziba, szórakozni, kocsmázni, bulizni, nem ismerkedtem. 

most se járok... :D újra a napi 8 óra munka, és a 3 óra ingázás teszi ki a napjaimat, hurrá!

most pedig nem járok be az óráimra, leszarom, hogy péntekig nem csak, hogy ki kéne találnom a szakdoga témámat, de konzulenst is kellene szereznem, különben nem lesz diplomám januárban. egyszerűen N-E-M-É-R-D-E-K-E-L. és tudom, hogy később bánni fogom, hogy ennyire szartam bele, de még ez sem hat meg. mert MOST dolgozni akarok, bulizni akarok, ismerkedni akarok, és igen, részeg akarok lenni legalább két este a héten, és olyan dolgokat megtenni, amiről az a gátlásos, beszari kislány még álmodni sem mert.

haha, tényleg nem januárban lett meg, hanem fél évvel később. addigra szedtem össze magam annyira, hogy foglalkozni tudjak a vizsgáimmal, témaválasztással, szakdogával... és ehhez az kellett, hogy kiszakadjak a vendéglátásból. de ebből is látszik, mennyire nem hittem abban, hogy egyszer leállamvizsgázom... :D

fura, mennyire elítéltem régen azokat az ismerőseimet, akik azt csinálták, amit most én. fura, hogy tudom, hogy nem változott a véleményem - saját magamat is egy hülye picsának tartom -, mégis látok benne valamit, ami miatt folytatom. egyszerűen csak erre van szükségem.

most már megint jókislány vagyok :) félévente egyszer iszom, akkor is mértékkel! :D

Innentől kezdve pedig annyira az élet értelmét kutatom, hogy tátott szájjal olvastam, nem hiszem el, hogy ez mind az én fejemben fogalmazódott meg... :D

ki kell bújnom a jókislány szerepből, hogy később mélységet adhassak neki. a Viszonylagosságok Világában élünk - ha most nem vagyok "rossz", sosem fogom igazán értékelni magamat, amikor jó vagyok. eddig nem értékeltem. nem értékeltem a választásaimat, mert nem volt mögöttük érték, nem volt mögöttük semmi "bizonyíték"... nem tudom, minek nevezni. nem mondhattam el, hogy szar érzések nélkül szexelni, mert mások véleményét ismertem csak. nem mondhattam el, hogy szerelem nélkül is lehet jobb egy ölelés, mint szerelemmel. nem mondhattam el, hogy igenis néha önzőnek kell lenni, hogy ne érezzük rosszul magunkat, amiért olyat teszünk, amit a hátunk közepére sem kívánunk. 

eddig csak elméletben ismertem azt, hogy "tapasztalni kell". most én magam tapasztalok, én magam látom, a saját szememmel, a saját bőrömön érzem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy tényleg úgy érezzem, élek. méghozzá a SAJÁT életemet. 

és erre a fájdalom tanított meg. a veszteség érzése. nem függhet senkitől és semmitől a boldogságunk, az örömünk, a bánatunk. nekünk magunknak kell minden érzést megteremtenünk - nekünk kell eldönteni, hogy minek örüljünk, mi miatt bánkódjunk, mivel ne foglalkozzunk. 

a fájdalom kicsit olyan, mint a drog. (bár sosem drogoztam, szóval megint abba a hibába esek, hogy valaki más gondolataira alapozok...) függővé tesz. hetekre, hónapokra képesek vagyunk belebonyolódni, és amikor végre rájövünk, hogy nem használ, hogy nincs a javunkra, állati nehéz kiszállni. nehéz ott hagyni, mert csak akkor érezzük, hogy élünk. csak akkor érzünk. velem legalábbis így volt... csak a fájdalmamnak volt hónapokon át értelme. aztán meg az önpusztításnak. most pedig itt vagyok valahol az önpusztítás és az új élet küszöbe között: amikor el kell döntenem, hogy mik azok az új dolgok, amik mozgathatják az életemet.

mert a régiek már semmit nem érnek. semmit nem számít, hogy egyszer régen külföldön akartam dolgozni - végül is, már megtettem, miért ne tehetném meg akármikor? -, semmit nem számít, hogy író akartam lenni - akármikor írhatok, csak egy toll meg papír kell... - semmit nem számít, hogy egészséges és szép akartam lenni - ahhoz az állapothoz képest, amikor ezt akartam, simán megvalósult, legalábbis újra meg újra megerősítve érzem magam efelől. akkor meg mi a fene éltessen?

és ebben a látszat ellenére nincs semmi depresszív. pusztán arról van szó, hogy épp újrateremtem magamat és az életemet :) mintha újjászületnék vagy ilyesmi. ennek része például az új munkahelyem, vagy a partizós belvárosi picsás életmódom. utóbbin még csiszolni kell, mert kezdek ráunni :D

ahh. azért írok mostanában ennyit magamról meg a változásokról, mert ezzel is próbálom összerakni magam. ha leírom, könnyebben átlátom, hogy mit is akarok vagy hogy látom magam. illetve ebben bízom :) 

meg aztán, ez egyfajta bizonyíték arra, hogy igenis megváltozhat valaki. és igen, lehet, hogy csak az első szerelem/szerelmi bánat teszi, de ez a lényegen nem változtat.

szeretnék megint szerelmes lenni. ezúttal ha lehet, akkor valaki olyanba, aki nem egy bizonytalan, éretlen pöcsfej, és törődik velem.

juhúú, ez bejött :) ráadásul nem is kellett rá sokat várnom, mert kb egy hónappal később ismertem meg a mostani barátomat, és nagyjából utána 1-2 héttel össze is jöttünk. (június 7-én egészen pontosan :P) 

mondjuk ez egy teljesen más kapcsolat, mint a korábbi volt - nyilván azért is, mert ő "nem egy bizonytalan, éretlen pöcsfej és törődik velem", de az én érzéseim is teljesen mások. de ez nem baj. senki nem szeret két embert ugyanúgy, ugyanazzal a szeretettel. bár néha hiányzik a nagy, drámai, szenvedélyes és romantikus regényekbe illő, kicsit ostoba szerelem, örülök, hogy ő van nekem és megtapasztalhatom ezt. hosszú távon ez a "fajta" szeretet az, amire vágyom. ez a biztonság, az érzés, hogy számíthatok rá, bármi van. hogy tudom, hogy hiába vagyunk most ennyire messze egymástól, ő hónapok múlva is ugyanúgy fog szeretni és velem képzeli el az életét, és azon dolgozik nap mint nap, hogy megalapozhassuk a közös életünket. (ezt pár napja mondta, amikor kifakadtam neki, hogy mennyire el vagyok kenődve és fogalmam sincs, mihez kezdjek az életemmel)